2009.03.25: Magyarország

Az előrehozott választás politikai értelemben összességében kevésbé kockázatos vállalkozás lenne, mint egy sajátos „politikai casting' alapján létrehozott szakértői jellegű kormány - állapították meg a Vision elemzői a 2009 tavaszán kialakult magyar kormányválság kapcsán. Az előrehozott választás három területen is lényegesen csökkentené a politikai kockázatokat: minden bizonnyal stabilabb, döntésképesebb és komolyabb társadalmi támogatottsággal rendelkező kormányt eredményezne. Az eddig egyedül kormányzó MSZP, valamint az SZDSZ és/vagy az MDF támogatta új kormány ezzel szemben elsősorban a gazdasági racionalitás terén csökkentené a kockázatokat. Mindkét forgatókönyvnek van egy-egy kiszámíthatatlan, előre nehezen kalkulálható kockázati területe: keveset tudunk egyrészt arról, hogy milyen lenne az előrehozott választás után megalakult kormány viszonya a gazdasági racionalitáshoz, másrészt pedig, hogy a szakértői kormány mennyire lenne döntésképes, hogyan tudná átvinni akaratát az őt elvben támogató parlamenti többségen.

 Azt követően, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az MSZP kongresszusán bejelentette távozási szándékát, a kormányválságnak alapvetően két lehetséges megoldása képzelhető el. Egyrészt megfigyelhető politikai szándék egy új, az MSZP és valamelyik vagy mindkét kisebb parlamenti párt (SZDSZ, MDF) képviselőinek támogatásával megválasztott, szakértői jellegű kormány létrehozására. (Fontos megjegyezni: attól függetlenül , hogy hivatalosan koalíció lesz vagy sem, politikai értelemben azon pártok képviselői alkotják a parlament kormánypárti oldalát, akik bizalmat szavaznak az új kormánynak.) Másrészt, ha ez a törekvés valamilyen ok miatt sikertelen lenne, hamarosan előrehozott választásra és azt követően egy új kormány megalakulására kerülne sor.

Bármelyik forgatókönyv valósul meg, a Vision politikai kockázatelemzéseiben használt szempontok közül kettő (jogbiztonság, kül- és biztonságpolitika) kivételével mindegyikben változás következne be.

1. Az új választás feltehetően jelentősen csökkentené a stabilitási kockázatokat (STAB), ezzel szemben a szakértői kormány hivatalba lépése esetén - éppen annak törékeny politikai bázisa miatt - számolni kellene komoly kockázatokkal: a kormányzás ellehetetlenülésével, a kormányfő lemondásával és akár előrehozott választáshoz vezető kormányválsággal.
2. A spontán változás lehetősége (SPON) már akkor erősödött, amikor a gazdasági világválság a mindennapokban is érzékelhetővé vált. Egy stabil kormány alatt feltehetően kevésbé, míg egy instabil kormány idején erősebben érvényesülne ez a hatás.
3. A közpolitikai alternatívák (KÖZP) mindkét esetben kitisztulnának, még ha természetesen arra nem lehet számítani, hogy konvergáljanak egymáshoz. Az azonban valószínűsíthető, hogy a maihoz képest átláthatóbb közpolitikai kínálat jönne létre.
4. A szakértői kormány egyértelműen a gazdasági racionalitás érvényesülése (GRAC) kapcsán rendelkezne versenyelőnnyel: itt jelentős kockázati csökkenés várható, ha az új kormányfő valóban szabad mandátumot kap a kormánypártoktól a válságkezelésre. Az előrehozott választás után megalakuló kabinet ebből a szempontból ma még zsákbamacska: akár jelentős kockázati csökkenés, akár komoly növekedés is elképzelhető addig, amíg nem válik egyértelművé az új kormány programja.
5. A működőképességet és a kormányozhatóságot (KORM) az előrehozott választás utáni helyzet minden bizonnyal jelentősen javítaná, hiszen stabil és homogén kormánytöbbség kialakulására van esély. A szakértői kormányról ezen a téren egyelőre keveset tudunk: mindez alapvetően attól függ, hogy az egyébként nem automatikus támogatást meg tudja-e kapni a kormányt támogató parlamenti erőktől a politikai hátországgal nem rendelkező kormányfő. (Mint köztudott, a konstruktív bizalmatlansági indítvány esetén nem tárgyal és szavaz a parlament az új kormány programjáról, kizárólag magáról a személyi változásról.)
6. Az előrehozott választás a legitimitás terén (LEGI) egyértelműen kockázatcsökkentő megoldás lenne; a voksolás után - legalábbis az első időszakban - minden bizonnyal a társadalmi támogatottság minőségi változásáról beszélhetnénk. A szakértői kormány itt egy kisebb kérdőjel: a Gyurcsány-kormányhoz képest akár valamelyest növelheti is a közmegegyezés mértékét, a kormányzat és a politikai elit elfogadottságát, de sorozatos bukdácsolás és cselekvésképtelenség esetén ezzel ellentétes tendenciát sem lehet kizárni.

A kockázatelemzés módszertana

Mi a célja? A Vision által alkalmazott kockázatelemzés célja, hogy az adott politikai rendszerben rejlő politikai kockázatokat mutassa be egy adott időpontban. A politikai kockázat fogalma alatt nem egy univerzális országkockázatot, vagy valamilyen demokrácia indexet értünk. Előbbi lényegesen tágabb, hiszen magában foglal számos politikán túli elemet; utóbbi pedig olyan normatív elemekkel is számol, amelyek nem állnak automatikusan kapcsolatban egy politikai rendszer kockázatosságának mértékével.

Kinek a kockázata? Nem hiszünk abban, hogy létezne valamilyen általános, minden szereplő számára ugyanazt jelentő kockázati érték. A kockázat ugyanis relatív fogalom: ami valakinek kockázat, valaki másnak remény vagy esély is lehet. Éppen ezért felfogásunk szerint minden kockázatelemzésben meg kell jelölni a kockázat alanyát. Miután a Vision legfontosabb partnerei az üzleti-piaci világ kiemelt szereplői, modellünk elsősorban és hangsúlyozottan a gazdasági döntéshozók nézőpontjából mérlegeli a politikai kockázatokat.

Miről szól? Értelmezésünkben a politikai kockázat egy pillanatfelvétel: azt mutatja meg, hogy egy adott időpontban mit gondolunk az adott politikai rendszer jövőbeli kockázatosságáról. A politikai kockázat tehát mindig a jelenről és még inkább a jövőről szól, múltbeli kockázatokról beszélni illogikus lenne. A múltbeli eseményeknek és tapasztalatoknak azonban komoly szerepük van abban, hogy mit gondolunk a jelen- és jövőbeni kockázatokról. A Vision kockázati modellje ennek megfelelően egy adott pillanatban elemzi a rendszerben rejlő és a változás lehetőségéből következő kockázatokat. Modellünk egyszerre statikus és dinamikus: azt vizsgáljuk, hogy egy adott időben egy adott politikai rendszer milyen pályán halad, s hogy a múltbeli tapasztalatok alapján van-e esély arra, hogy ez a pálya megváltozzon. Abban az esetben, ha bármelyik elemben érdemi változást érzékelünk, módosítjuk kockázati értékünket.

Hogyan mérhető? Alkalmatlannak tartjuk a komoly mérlegelésre azokat a modelleket, amelyek kizárólag kvantitatív módszereket alkalmaznak a kockázat mérésére. A technikai alapon, különböző számokból létrehozott indexek helyett az elemzői tudást és belátást is fontosnak tartó kvalitatív módszer hívei vagyunk: arra törekszünk, hogy elemzőink konszenzusával döntsünk egy adott rendszer kockázatairól. A mélyebb elemzés megállapításait azonban igyekszünk összehasonlítható módon, érthető formában, kategóriákat alkalmazva bemutatni: ezen cél érdekében nyolc területen elemezzük és tizenöt kategóriát használva értékeljük a politikai kockázatokat.  A legalacsonyabb kockázatot „A+”-nak, a legmagasabbat „E-”-nak nevezzük. A nyolc területet kizárólag a meghatározott célcsoport szempontjából választottuk ki, azaz csak olyan kérdésekkel foglalkozunk, amelyek befolyással lehetnek ezen kör politikai kockázataira.

Az elemzésben figyelembe vett kockázati területek: 

1. Előrelátható politikai események (STAB): itt vizsgáljuk meg, hogy az adott politikai rendszer kapcsán akadnak-e olyan, az adott pillanatban már előre kalkulálható politikai események, amelyek lehetőséget adnak valamilyen irányú változásra. Ilyenek lehetnek a választások, a népszavazások, a koalíciós konfliktusok, de akár olyan külpolitikai események is, mint például a nemzetközi integráció, amely lényeges eltérést hozhat a közpolitika alakulásában. Értelemszerűen a változási lehetőségeket a kockázat mértéke szempontjából mérlegeljük. Minél kevésbé látunk ilyen, értelmezhető változás lehetőségét hordozó eseményeket, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.

2. Spontán változás lehetősége (SPON): itt vizsgáljuk meg, hogy az adott politikai rendszer 'környezete' mennyire tekinthető stabilnak, azaz vannak-e az úgynevezett lágy struktúrákban olyan jellegzetességei, elemei, amelyek növelhetik a spontán, a politikai eliten kívülről induló változások lehetőségét. Elsősorban a politikai kultúrára, a törésvonalakra és a társadalmi tagoltságra figyelünk, a tüntetésekre és civil megmozdulásokra való hajlamot, a részvételi demokrácia fokát vizsgáljuk. Minél kisebb lehetőségét látjuk a spontán változás lehetőségének, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.

3. Jogbiztonság kérdése (JOGB): itt két eltérő, de mégis összetartozó elemet vizsgálunk: a jogrendszer stabilitását és az igazságszolgáltatás működését. Az első alatt értjük a törvényhozás kiszámíthatóságát, következetességét, a második alatt pedig a szerződések, megállapodások tiszteletét, illetve az esetleges jogsérelmek kivizsgálásának lehetőségét. Minél kiszámíthatóbb a jogszabályalkotás, illetve minél függetlenebb és szakszerűbb az igazságszolgáltatás, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.

4. Kül- és biztonságpolitikai kockázatok (KÜBI): az adott politikai rendszer kapcsán itt többek között azt vizsgáljuk meg, hogy kell-e számolni terrorfenyegetettséggel, vagy bármilyen politikai káoszhoz vezető kül- és biztonságpolitikai konfliktus lehetőségével. Figyelembe vesszük, hogy vannak-e az adott területen szeparatista törekvések, nemzetiségi mozgalmak. Az energiaellátottság kérdése, a nyersanyagfüggőség mértéke, az integrációkban való részvétel kérdése szintén ide tartozó elemzői szempontok. Minél kevesebb kül- és biztonságpolitikai kockázatot látunk, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.

5. Közpolitikai alternatívák (KÖZP): itt azt vizsgáljuk meg, hogy akár gazdaságpolitikai kérdésekben, akár a politika más részkérdései tekintetében az adott országban lévő meghatározó politikai erők mennyiben eltérő álláspontot fogalmaznak meg. Azt figyeljük, hogy milyen politikai kockázatot hordozna magában az esetleges politikai irányváltás, azaz mennyire valószínű a látványos, szakpolitikai szinten is megjelenő módosulás. Minél kisebb különbséget látunk a politikai erők közpolitikai programjában, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.

6. Gazdasági racionalitás érvényesülése (GRAC): itt azt vizsgáljuk meg, hogy mekkora a politikai rendszer hatóköre, milyen mértékben függnek tőle más területek. A határokat két irányból is figyeljük: egyrészt arra koncentrálunk, hogy a politika milyen mértékben avatkozik bele a gazdasági rendszerbe, milyen mértékben teszi függővé, kiszolgáltatottá; másrészt pedig, hogy az állam mennyire képes és mennyire akarja korlátozni a társadalmi igényeket, és mennyiben teszi lehetővé ezek becsatornázását. Elsősorban arra vagyunk tehát kíváncsiak, hogy a gazdasági racionalitás az adott rendszerben milyen mértékben érvényesül. Minél nagyobb tere van a gazdasági racionalitásnak, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.

7. Működőképesség és kormányozhatóság (KORM): itt három területet vizsgálunk egyszerre: működőképességet, kormányozhatóságot és intézményrendszert. A törvényhozás és végrehajtás működésének minőségét, a kormányzás hatékonyságát, a frakciófegyelem erősségét, azaz minden olyan kérdést, amely arra ad választ, hogy a politikai rendszer mennyiben képes hatékony törvényalkotásra, a megalkotott törvények végrehajtására és hatékony kormányzásra. Itt vesszük figyelembe az alkotmányos berendezkedésből következő elemeket is, továbbá a pártok és pártrendszer jellegét, a jegybank függetlenségét. Minél működőképesebb, hatékonyabb a döntéshozás, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.

8. Legitimitás (LEGI): itt az adott politikai rendszer társadalmi elfogadottságát vizsgáljuk, egyrészt általánosságban, a rendszerhez való viszony tekintetében, másrészt pedig a konkrét politikai elitet figyelembe véve.  A közmegegyezés mértékét, a kormányzat és a politikai elit elfogadottságát, a rendszer támogatottságát elemezzük. Minél nagyobb a legitimitás mértéke, annál alacsonyabb kockázati kategóriába soroljuk az adott politikai rendszert.