2006. június - Hibás csomagolás

A második Gyurcsány-kormány megalakulásának hónapja szinte csak egyetlen témáról, a megszorító csomagról szólt. Bár egy ilyen intézkedéssorozat sehol a világban nem szokta javítani a kormányok népszerűségét, mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne - a veszteségeket minimalizálva - jól is csinálni. Nálunk, egyelőre, ez mintha nem sikerülne. 

Elemzői konszenzus mutatkozik abban, hogy június nem nevezhető a frissen alakult kormány sikeres hónapjának. Ráadásul mindezt elsősorban nem is a koalíció döntéseinek amúgy a választók számára vitathatatlanul negatív tartalma, sokkal inkább ezen intézkedések csomagolása miatt állítják az ezzel foglalkozók. További érdekesség, hogy a júniusi napirendi adatok alapján a kormánypártok akár még sikeresnek is gondolhatnák a Gyurcsány-kormány és a kormányfő nevét viselő csomag első hónapját. Az ellenzék számára kedvező témák aránya ugyan jelentősen megnövekedett (1. ábra), a média napirendjén azonban továbbra sem kerültek fölénybe a választáson vereséget szenvedett politikai erők, illetve a valóságértelmezésükkel most sem hasítottak ki maguknak a megszokottnál nagyobb szeletet a nyilvánosságból. A nyár első hónapjában az MDF és a KDNP kifejezetten visszaszorult a vezető hírekben (2. ábra), és az ellenzék első számú politikusa, Orbán Viktor is újra a háttérbe vonult (4. ábra). Gyurcsány Ferenc miniszterelnök után a Fidesz „frontharcosa”, Szíjjártó Péter volt a hónap legtöbbet szereplő politikusa (3. ábra) – ami jól mutatja, hogy a legnagyobb ellenzéki párt júniusban nem az alternatíva állításra, sokkal inkább az opponenciára helyezte a hangsúlyt megszólalásaiban.

A kezdeményezés tehát egyértelműen a kormány kezébe került, ráadásul a koalíció az ellenzék választási vereség utáni bénultsága, belső feszültségei miatt szinte szabad kezet kapott abban, hogy milyen módon ismerteti meg a választókkal az első lépéseit. Miután a napirendi elemzés nem a szakpolitikai tartalomra koncentrál, ezért – bár a politika lényege éppen az alternatívák számba vételével érthető meg a legjobban – nem foglalkozunk azzal, hogy vajon helyesen döntött-e a kormány a csomag összeállításakor. A megszorítások előhangolása, a bejelentésének ütemezése és az egyes lépések kommunikációja, bár ezt a politikusok gyakran elfelejtik, azonban ugyanúgy szerves része a politikai működésnek, mint a szakpolitikai lépéssorozat megtervezése.

Induljunk el onnan, hogy leszögezzük: egy megszorító csomag soha nem lehet népszerű, de mégis minőségi különbségek adódhatnak abból, hogy mennyire sikerül az adott politikai erőnek elmagyaráznia, megértetnie a döntéseit a lakossággal. Azaz a kár enyhíthető, a veszteség mérsékelhető. Ehhez legalább három dologra van szükség: az intézkedések megalapozására, magyarázatára és következetes végrehajtására. Úgy tűnik, a kormány éppen ezen a három területen vallott kudarcot júniusban. Először is nem volt képes arra – és erre már előző havi elemzésünkben is utaltunk –, hogy felkeltse az igényt a választókban az egyensúly megteremtésére, szinte semmilyen erőfeszítést nem tett, hogy új klímát generáljon, olyat, amely lényegesen különbözik a választási kampány „úgyis mindent lehet” hangulatától. A választók többségét így teljesen felkészületlenül érték a bejelentések; lehet, hogy az elemzők és az üzleti élet szereplői tudták, hogy elkerülhetetlen lesz az adó- és járulékemelés, de azokat a szavazókat, akik a kampányban mást sem hallottak, mint ennek az ellenkezőjét, minden bizonnyal megrendítette a lépéssorozat. A kormánynak lett volna ideje arra, hogy előkészítse, előhangolja erre a közvéleményt, ezt a feladatot azonban a választások második fordulóját követően sokkal inkább a kormánypárti lapok és szakértők, semmint maguk a politikusok próbálták meg elvégezni.

Másodsorban a kormány képtelen volt világos magyarázatát adni a megszorítások értelmének, nem fogalmazta meg a Gyurcsány-csomag „egy mondatát”. Az Új Egyensúly ugyan hangzatos név, de a választók többségének nagyon keveset mond. Miközben az ellenzék ismét a mindennapok szintjén tudott beszélni a megszorítások következményeiről, a kormány az esetek többségében a lakosság számára homályos makrogazdasági összefüggésekkel állt elő, ráadásul következetesen még ezeket sem alkalmazta. Nem volt egy világos, jól érthető mondat, amelyben a hétköznapok szintjén is érthetővé vált volna az áldozatvállalás értelme. Nem derült ki a kormánypárti politikusok megszólalásaiból, hogy miért lesz jobb az egyes állampolgároknak, ha most néhány évig kicsit rosszabb lesz szinte mindenkinek. A kormányfő ugyan hosszas eszmefuttatásokat folytatott lapokban és a parlamentben erről, ezek a mondatok azonban sajátos ötvözetei voltak a látványos, érzelmekre ható, pátoszos közhelyeknek és az érvelő szerkezetű, értelmiségi jellegű, „szakmai” érvelésnek.

És végül nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a végrehajtás, a következetesség terén már az első hónapban gondok mutatkoztak, elegendő csak az utólagos képzési hozzájárulás versus fejlesztési részhozzájárulás, vagy éppen az áfaemelés ügyét felidézni. Természetesen mondható erre, hogy a politikai akaratképzésben időnként az ellenakaratok változásokat generálnak, és a kormány csak alkalmazkodik, keresi a leghasznosabb megoldást. A választók felől nézve azonban az ilyen módosítások sokkal inkább tűnnek a bizonytalanság, a kidolgozatlanság, semmint a bölcs kompromisszumkészség jelének.