2006. július - Fejükbe verték

Már második hónapja szól ugyanarról, a kormány megszorító lépéseiről a magyar politika. A kezdetben Új Egyensúly névre keresztelt, később Gyurcsány-csomag néven állandósult intézkedéssorozat alapvetően rendezte át a magyar belpolitika erőviszonyait.

Formailag szokásos, tartalmilag azonban szokatlan alakzatba rendeződött június elejétől a magyar politika. Ahogy választások után várható, a napirenden szinte kizárólag az újonnan alakult kormány által kezdeményezett témák jelentek meg. Olyannyira, hogy júliusban az ellenzék első számú politikusa, a választási vereség után ismét jó nagyot hátra lépő Orbán Viktor mindössze egyetlen észlelhető megjelenést produkált (4. ábra). A Fidesz elnöke által bejelentett újabb aláírásgyűjtő felhívás azonban sokkal inkább tekinthető a kormány döntéseire adott reakciónak, semmint originális akciónak. A kabinet tehát dominálta a napirendet, ám lépései, kezdeményezései egyetlen, ráadásul számukra alapvetően negatív értelmezési keretbe rendeződtek: majdnem minden napirendre került hír a megszorító-csomagról, annak tartalmáról és fogadtatásáról szólt. Két hónap bőségesen elegendő idő ahhoz, hogy a „kormány megszorít” tétel bevésődjön a választók fejébe, márpedig az elmúlt évek számos példát mutattak arra, hogy ha valami beépül a kollektív politikai tudatba, onnan szinte lehetetlen azt később kiemelni.

Érdekes módon a sokat emlegetett és alapvetően joggal kárhoztatott ellenzéki alternatíva hiánya sem segítette, hanem inkább tovább nehezítette a kormánypártok helyzetét. Világos, hogy egyetlen politikai erő sem elégedhet meg kizárólag a reakciókkal, ám egy ilyen szélsőséges napirendi helyzetben az ellenzék saját racionalitása alapján ésszerű döntést hozott az „ölbe tett kéz” politikájával. Ha a Fidesz önállóan vetett volna fel témákat, javaslatokkal ostromolta volna a kormányt, csak a figyelemelterelésben segédkezett volna. Az ellenzéknek rövid távon semmilyen más dolga nem volt, mint egy egyszerű értelmezési keretbe helyezni a megszorításokat, és mindent megtenni azért, hogy ez a formula a lehető legtöbb megszólalással a lehető legtöbb választóhoz eljusson. A Fideszt ezt a nem túl nagy intellektuális kihívást igénylő feladatot teljesítette, más kérdés, hogy ezzel a párt stratégiai jellegű problémái – amelyek megítélésünk szerint a választási vereségben is jelentős szerepet játszottak – egyáltalán nem oldódtak meg. Sőt, még nehezítheti is a kilábalást, a személyi és tematikai válság rendezését, ha az MSZP meggyengülésével és a Fidesz megerősödésével, a jelenlegi vezetés és az általuk vitt politikai program időlegesen stabilizálódik. Ha a szocialisták túlélik a mostani nehézségeket, és a feltehetően számukra a 2002-es eredményekhez képest jelentős visszaesést hozó önkormányzati választások után sem sodródnak belső vitákba, előbb-utóbb új helyzetben találhatja magát a most könnyedén megerősödő, de az alapvető problémáit egyelőre még meg nem oldó Fidesz.

Visszatérve a megszorításokhoz, érdemes azt is észrevennünk: ha elfogadjuk, hogy a Fidesznek nem lehetett célja más témákkal „megzavarni” a Gyurcsány-csomagot, az MSZP-nek érdeke lett volna „gyengíteni” az üzenet erejét. A szocialisták a kormányzás első két hónapjában három fontos hibát követtek el, amelyeket lehet ugyan lekicsinylően kommunikációs gondoknak nevezni, valójában azonban – következményeiket tekintve feltétlenül - politikai jelentőségűek.

Egyrészt a kormányoldal a kezdeti gyenge kísérletek után szinte teljesen lemondott a nyelvpolitikai küzdelem megvívásáról. Pár hétig még igyekeztek következetesen Új Egyensúlynak nevezni a program elemeit, ezt követően azonban szinte teljesen átengedték a terepet az ellenzéknek, és maguk is elfogadták az 1995 után a magyar politikában rosszul csengő csomag utótagot, amelyet ráadásul maguk is a miniszterelnök nevéhez kapcsoltak. Mindez azonban talán a kisebb probléma, hiszen minden ellenkező híresztelés ellenére a politikában sem lehet tartósan a feketét fehérnek láttatni, márpedig tagadhatatlan, hogy a kormány csomagja nem osztogatásokról, hanem megszorításokról szól.

A második és nagyobb hibát ott követte el a kormány, hogy a névadás után a magyarázattal is adós maradt. Ahogy erről már egy hónappal ezelőtt is szóltunk: a koalíció nem fogalmazta meg és ismételgette következetesen a döntéssorozat, az áldozatvállalás értelmét és célját. Az „üres a kassza” típusú széttárt karoknál tovább kevés kormánypárti politikus jutott. Egyedül a miniszterelnök próbált küzdelmet folytatni azért, hogy elmagyarázza, megértesse a lépéseket, ám a már közel egy éve mutatott „minden héten egy eszmefuttatás” lendületes retorikai teljesítményénél egy jól időzített, következetesen képviselt és mértéktartóbban megfogalmazott magyarázattal talán előbbre juthatott volna.

Végül pedig a harmadik hiba egyértelműen az, hogy a kormány meg sem kísérelte (vagy ha igen, akkor szinte teljesen sikertelenül tette) más témákkal, kezdeményezésekkel javítani a napirendi környezetet. Mintha maguk is lemondtak volna arról, hogy egy ilyen helyzetben bármilyen esélyük lenne a szépítésre, és inkább feltett kézzel várták az elkerülhetetlen – és hamar meg is érkező – választói pofonokat. Névadásban, értelmezésben és elterelésben is kudarcot vallott a kormány politikája, nem csoda, hogy a választók talán a vártnál is gyorsabban és erőteljesebben reagáltak a megszorításokra.