Tendenciák és határok (2006)

2006 legfontosabb sajátosságát nem az intézményi elrendezésből következő események, a két választás és a kormány megalakítása jelenti. Talán még nem is az, amit sokan az egyik legnagyobb újdonságnak tartanak, hogy a rendszerváltás óta először sikerült egy koalíciónak ismételten választást nyernie, és így folytatnia a munkáját. 2006 megkülönböztető jegye a korábbi folyamatok látványos folytatása és egyben még látványosabb megtörése. Más szavakkal: 2006-ban a magyar politika korábbi években tapasztalt szinte minden jellegzetessége megfigyelhető volt, ám az év egyben meg is mutatta ezen tendenciák korlátait. Egyrészt folytatódott a pártrendszer koncentrációja és konszolidációja, a kétpárti logika eluralkodása, a kvázi-kétpártrendszer stabilizálódása, a politikai rendszer oszloposodása. Másrészt azonban olyan meglepő események történtek, amelyek felhívták a figyelmet a koncentráció (ötpárti parlament) és a stabilizálódás (őszi utcai események) határaira.

Az előző év, 2005 hat jellegzetessége közül a két legfontosabbra a 2006-os események ismeretében ismét vetünk egy pillantást.

1. A kvázi-kétpárti politikai verseny. A 2005-ös év elemzése kapcsán láthattuk, hogy a magyar politika a pártok támogatottságát, valamint a két nagy párt szerepét, a politikai napirendre gyakorolt hatását és a riválisaik hozzájuk való viszonyát illetően egyre inkább kétpártivá vált. A kérdés az volt, hogy ez a tendencia a következő évben vajon folytatódik-e, és a választási arányok is visszaigazolják-e azt, amit 2002 után a közvélemény-kutatások jeleztek. 2005 végén egyáltalán nem tűnt lehetetlennek az sem, hogy a kvázi-kétpárti rendszer a parlamentben tiszta kétpártrendszerré változzon.

A 2006-os választási eredmények világosan mutatják, hogy a rendszerváltás óta még soha nem volt olyan koncentrált a magyar pártrendszer, mint az áprilisi voksolás időszakában. A már 2002-ben is három alatt mért effektív pártszám (ami azt jelenti, hogy a két nagy párton kívül az összes többi pártra leadott voks nem tett volna ki egy, a két naggyal egyenlő nagyságú politikai erőt!) tovább csökkent. Ez a folyamat az év második felében sem tört meg, az önkormányzati választás – a kis pártok ezzel ellentétes tartalmú kommunikációja ellenére - csak az MSZP és a Fidesz közötti arányok megváltozását mutatta, nem pedig valamely más erő megerősödését.

Az évek óta egyre jobban megszilárduló kvázi-kétpártrendszer azonban sem a parlamenti választáson, sem az azt követő politikai folyamatokban nem vált tényleges kétpártrendszerré. Tavasszal négy párt (és öt frakció) került a törvényhozásba, és bár az első két párt együttes szavazataránya történelmi magasságba, 85 százalék fölé emelkedett, a maradékon osztozkodó SZDSZ és MDF is képes volt átlépni az öt százalékos parlamenti küszöböt. Ugyanez elmondható az önkormányzati választásról, ahol a két kisebb parlamenti erő fontos pozíciókat szerzett, bár – a módszertanilag nem egyszerű - országos összesítés szerint rosszabbul szerepelt, mint áprilisban.

Az SZDSZ és az MDF politikai túlélése azonban nem jelenti azt, hogy a politikai folyamatokban érvényesülő kvázi-kétpártrendszer akár csak meggyengült volna, 2006-ban továbbra is érvényes maradt az előző év kapcsán megfogalmazott megállapítás: „A két nagy párt sajátos vonatkoztatási pontként szerepelt a magyar politikában: szinte minden róluk szólt, mindenki hozzájuk viszonyította magát, és minden ügy azonnal elhelyezhetővé vált a kettejük versenyében”. A politikai napirenden a kormánypárti SZDSZ és az ellenzéki MDF is csak akkor vált láthatóvá, ha megszólalásuk érintette a két nagy párt viszonyrendszerét.

A kvázi-kétpárti versenyt valódi kihívás szeptember-októberben érte, amikor úgy tűnt, hogy a folyamatok az esetek egy részében akár túl is léphetnek a parlamenti politizáláson. A stabilnak hitt magyar demokrácia megrendült, olyan jelenségekkel találkozhattunk, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. Az év végére ez a külső nyomás csökkent valamelyest, de az utcai események figyelmeztethették a politikai elitet, hogy a stabilitást nem csak a választásokon érheti támadás. A történtekre a választók is elutasítással reagáltak: a decemberi közvélemény-kutatások ugyan továbbra is korábban megszokott kvázi-kétpárti adatokat mutatták, ám azzal a fontos újdonsággal, hogy a korábbi szereplőktől való elfordulás, kiábrándultság egyre nagyobb méreteket öltött. A politikai nyilvánosságban egyre gyakrabban jelent meg egy új politikai erő alapításának igénye, ráadásul most már nem csak „látnok” publicisták vagy súlytalan önjelöltek részéről.

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy 2006-ban egyszerre látszódtak a pártversenyben a koncentrálódás és a dekoncentrálódás jegyei.  Ma megállapíthatatlan, hogy utóbbiak vajon a korábbi tendencia fokozatos megtörését jelentik-e, avagy csupán a szabályt erősítő kivételek. Mindenesetre a két kisebb párt most már tartósnak nevezhető parlamenti jelenléte, valamint a jelenlegi elitből kiábrándult és egy új politikai erő által esetleg megnyerhető választói kör léte egyaránt olyan lehetőség (tehát nem szükségszerűség, csak esély), amely akár jelentős változások alapja is lehet.

2. A konfekció-politika. 2005-ben a két nagy párt egymáshoz való viszonya erősen emlékeztetett a kétpárti rendszerekben gyakran megfigyelt ideológiamentes, pragmatikus, a hitelességet előtérbe állító versenyre. Annak ellenére, hogy a Fidesz és az MSZP közötti ideológiai-szimbolikus különbségek egyáltalán nem csökkentek, a két párt programja tartalmi értelemben nem különbözött, legfeljebb mennyiségi, valamint korábbi ügybirtoklásokból és aktuális szerepekből fakadó eltéréseket tapasztalhattunk. Bár a két oldal ellenfele győzelmét egyaránt végzetesnek próbálta bemutatni, a nyilvánosság elé vitt programokból hiányoztak az elvi ellentétek, világos értékválasztások. Szép példája volt a hitelességen alapuló politikának az az ígéretverseny, amelyet november-decemberben folytatott a két párt. Ebben a csatában nem egymás céljait kérdőjelezték meg a pártok (emlékezetes, hogy Gyurcsány Ferenc november 7-én látványosan át is ült a parlamentben az ellenzék vezetőjéhez, hogy a „jónak tartott” javaslatáról beszéljenek), hanem a másik oldal hozzáértését, korábbi politikájának hitelességét. Várható volt, hogy ilyen előzmények után a választási kampány is alapvetően a kompetenciákról fog szólni, és kevésbé jelennek meg benne ideologikus, értékválasztásokat előtérbe állító elemek.

A kompetenciára építő verseny a 2006-os választási kampányban is érzékelhető volt. Ezen időszak vitái nem alternatív célokról, hanem a hitelesség kérdéséről szóltak. Leszámítva az első választási fordulót közvetlenül megelőző egy-két hetet, az elvi különbségek alig jelentek meg a politikai versenyben. Ráadásul akkor is szinte kizárólag indirekt módon, a másik tábor elítélése és alapvetően zsigeri ellentétek kapcsán. Hogy mennyire hiányzott ez a típusú politizálás a nagyok repertoárjából, azt jól mutatja a két kisebb parlamenti párt stratégiája. Az SZDSZ és az MDF, éppen a megkülönböződés reményében, tudatosan választott ideologikusabb pozícionálást. Az SZDSZ a liberális identitással, az MDF pedig – éppen a Fidesztől való elhatárolódás miatt – a centrumpolitizálását konzervatív elemekkel kiegészítve fordult a szavazók felé.

Bár a választások utáni új politikai helyzetben, valamint a megszorításokról szóló vita előtérbe kerülése miatt talán várható volt, ez a kompetencia alapú politika a kormányalakítás után sem tűnt el teljesen. A politikai verseny hangneme tovább radikalizálódott ugyan, de az éles szembenállás nem vezetett világos alternatívák megjelenéséhez. A Fidesz a kormány szinte minden javaslatát, cselekedetét elutasította, és a kormányfővel szemben bojkottpolitikát hirdetett, tartalmi értelemben azonban nem jelenített meg alternatívát. Nem a kormány céljait ítélte el, hanem azt állította, hogy a koalíció elvesztette hitelét.

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy 2006-ban a korábbi konfekció-politika legalább látens-indirekt módon megmaradt, ám az új helyzetben más tartalmat kapott, és egészen más következménnyel járt. Míg korábban az alternatívák hiánya (vagy elrejtése) a választási kampányban a pártok ígéretversenyét eredményezte, és a programok szintjén közelítette egymáshoz a két nagy pártot, ezúttal még inkább centripetálissá tette a versenyt. A megszorító-csomag napirendi sorsa jól jellemezte ezt a fordulatot. Miután a Fidesz nem állt elő alternatív gazdaságpolitikai programmal, és egyes nyilatkozataikban a párt vezetői a kiadások csökkentésével is egyetértettek, a kommunikációban nem a szakpolitikai tartalmakra helyeződött a hangsúly, hanem az érzelmi-hangulati elemekre. A sajátos, rejtett kompetencia verseny így a materiális témák kapcsán is az ideológiai-szimbolikus szembenállást erősítette fel.

 


 

(Az elemzés teljes terjedelemben a Magyarország politikai évkönyve 2007 című tavasszal megjelenő kötetben lesz majd olvasható)